„Akácillat s finom, fanyar homok
Kevert íze érzik a langyos légen,
.............nagy csönd és fehéren
Szétszórt tanyák, vak, néma otthonok”

(Tóth Árpád: Alföldi emlék, szonett-töredék)


A Kiskunság, végtelen rónaság, végeláthatatlan, mindig szomjas táj. Apróra töredezett teste örökké porzik: az ember legszívesebben megöntözné. Lösz és homok mindenütt; olyan, mintha teljesen kihalt volna. A nyár itt perzselően forró, a tél pedig száraz és zord hideg. Tudtad, hogy ez az a táj, ahol Magyarországon legelőször köszönt be a tavasz minden évben? A napsütéses órák száma kiemelkedően magas, és a forróság pedig még a homokból is árad, forr, remeg a levegő...