A körülbelül kétmillió évvel ezelőtt keletkezett vulkanikus hegy a világ legnagyobb kialudt tűzhányója. A méretei valóban lenyűgözőek, ugyanis hossza eléri a száz kilométert, szélessége pedig a hetvenötöt. Születése a Föld történetének igen aktív korszakára tehető: akkoriban kitörés kitörést követett, így a kihűlő lávarétegekre újabbak és újabbak rakódtak. A Kilimandzsárón (amely egyébként szuahéli nyelven Fénylő Hegyet jelent) három ilyen alapvető nagy rétegződést lehet felfedezni, s ennek megfelelően három csúcsa van: középen a legmagasabbik, a Kibo, tőle keletre a Mawenzi, nyugatra pedig a Shira magasodik.

A tanzániai hatóságok a Kilimandzsáró környékét nemzeti parknak nyilvánították, amelyet 1987-ben vettek fel a Világörökség listájára. A park területe bő 750 km2, s középpontjában természetesen maga a hegy áll.

Erre a szokatlan jelenségre, tudniillik arra, hogy az egyenlítő közelében hó található, már az ókorban is felfigyeltek az emberek. Diogenésznek sikerült viszonylag pontosan meghatároznia a Kilimandzsáró helyét, s később Ptolemaiosz az ő adatait vette alapul világtérképe elkészítésekor.

Az első fehér ember, aki az újkorban megpillantotta a Kilimandzsárót, Johannes Rebmann svájci misszionárius volt. Ám az 1848-ban (!) közreadott beszámolóját erős kétkedéssel fogadták Európában. A hitetlenkedők szerint az Egyenlítő környékén lehetetlenség, hogy a hó megmaradjon, tehát a derék hittérítő érzéki csalódás áldozata lett a rettentő hőségben, s csupán az erős napfényben vakító fehéren csillogó sziklákat vélhette havas tájnak. Rebmann állításai persze hamarosan beigazolódtak, s attól kezdve egymást követték a hegy meghódítására tett kísérletek. S bár jó néhány próbálkozás kudarccal végződött, 1889-ben Hans Meyer német térképész és Emil Putscheler osztrák hegymászó feljutott a csúcsig.

Manapság már persze lelkes idegenvezetők és náluk is lelkesebb hordárok segítségével évről évre turisták tízezrei vágnak neki a Fénylő Hegy meghódításának.

A hegy és a körülötte elterülő lapos síkság kontrasztja nem csupán a természeti szépsége miatt jelentős, hanem erősen befolyásolja a tágabb környék időjárását is. Ha a szél a nedves levegőjű óceán felől fúj, és eléri a hegyet, annak nekiütközvén fölfelé kényszerül, s nedvességtartalma eső formájában hull alá. Ebből következik, hogy míg a környező forró szavanna egységes vegetációval rendelkezik, addig a Kilimandzsáróé rendkívül változatos. E hegy ékes példája annak, hogyan változhat meg a növényzet a magasság függvényében. A legalacsonyabban fekvő lejtőkön haszonnövényeket termesztenek, ezért a nagyobb testű állatok nemigen fordulnak meg errefelé. Igaz, a madárvilág ezzel szemben rendkívül változatos.

Az 1800 és 2800 méteres magasság között húzódik a lombos erdők szintje, ahol viszonylag kevés növényfaj alkot erdőségeket. (A Kilimandzsáró hegyoldalai más-más növényzetnek kedveznek: a szárazabb északi és nyugati lejtőket csupán az errefelé honos olajfák uralják, míg a nedvesebb déli oldalon üdén pompáznak a legkülönfélébb páfrányfélék.) A buja trópusi erdőket a fölöttük elterülő rétegektől bozótosok választják el. A kétezer méter feletti magasságokban a hőmérséklet már gyakran süllyed a fagypont alá, ezért például az itt honos aggófüvek törzsét a szorosan rájuk simuló leveleik védik meg a hidegtől. (Ha egy levél elhal, nem hullik le a növényről, hanem a jobb hőtartóképesség növelése érdekében rászárad a törzsre.) 4000 méter felett már nagyon gyér élővilágot találunk, itt már csupán a zuzmók képesek "megkapaszkodni".

A Kilimandzsáró meghódításához nincs szükség különösebb hegymászó tudásra! Mindössze jó kondícióra, s persze nem árt némi túratapasztalat, no meg egy vaskosabb pénztárca... Az elmúlt két-három évtized során a hegy már-már túlságosan is népszerű turistaútvonallá vált. Jó néhány különböző útvonal áll a hegymászók, illetve a túrázók rendelkezésére ahhoz, hogy feljussanak a közel 5900 méteres csúcsra. Az ottani szigorú szabályok szerint viszont egyszerre legfeljebb 60 ember tartózkodhat egy-egy túraútvonalon. (A legtöbb "csúcsra járató" szervezőcég az úgynevezett Maranga-útvonalat használja. Ennek magunk sem álltunk ellent.)

Csapatunk a ráérős délelőtti készülődést követően, jelképes és gyors ebéd után az 1850 méter magasan lévő Marangu Gate-től indult el fölfelé, és szinte mindvégig fák között haladva délután négy körül ért el a Mandara táborig (2700 méter). Az első nap penzuma cirka nyolc kilométer, a leküzdött szintkülönbség 850 méter, s a menetidő körülbelül négy óra. A sátrak kényelmesek, s a csoportot segítő teherhordók gondoskodnak a kiadós vacsoráról. A második napon a menetidő hatórányi, a táj jóval zordabb, s az ösvény sziklás talajon vezet a 3700 méteren lévő Horombo táborig. Szakadatlanul fúj a szél. A harmadik nap az akklimatizációé, mely persze nem jelent semmittevést: fölcaplatunk a Mawenzi menedékig (4530 méter), majd vissza a Horombóra. (Fölfelé három óra a túra, lefelé mindössze másfél, pedig lépésben jövünk, nem gurulva.)

A negyedik napon végig sziklás terepen túrázunk fel a Kibo táborhelyig (ugyancsak 4700 méter, s kábé hat óra a túra). Maga a tábor az eddigieknél is puritánabb, a korai konzervvacsorát követően hamar elcsendesedünk: másnap jöhet a csúcstámadás!

Hajnali egy körül indulunk, s valamivel 5200 méter alatt érjük el a Hans Meyer-barlangot, ami már a Kibo kúpjának a lábánál fekszik. Igen meredek szakasz következik, egészen a Kibo pereméig, az 5680 méter magas Gillman's Point csúcsig. Itt ér bennünket az afrikai napfelkelte. Nem könnyű szavakat találnunk a látványra. Csupán egyetlen egy dolgot próbáljanak maguk elé képzelni: a Nap lentről süt fölfelé… A kötelező video- és fényképfelvételek után végig a kráter peremén haladva két óra múlva érjük el a Kilimandzsáró legmagasabb pontját, az Uhuru csúcsot. Az elénk táruló látvány hasonló a hajnalihoz, avval a különbséggel, hogy a Nap már a fejünk fölött jár, s így hihetőbbé teszi az egészet.

A túraszezon hónapjai a január-február, illetve a június-szeptember, azaz a száraz időszakok. A nagyobb utazási irodáknál, de akár az interneten is könnyen találhatunk túraszervezőket. A (borsos) ár magában foglalja a túravezetést, az élelmezést és a teherhordást. A legtöbb idelátogató az év első két hónapját választja, mert ez a nagy állatvonulás időszaka, s ez a hegyről szemlélve igazán kihagyhatatlan élmény.