Éltető őselemünknek, a víznek talán legszebb megjelenési formája földünkön a vízesés: félelmetes erejük, sejtelmes szépségük megmutatja, mire képes a természet. A víz, bárhol is ered, utat talál magának akkor is, ha ehhez köveken és sziklákon kell átgázolnia. A vízesések topversenyét minden bizonnyal a Niagara nyerné, jóllehet sem vízhozama, sem magassága okán nem számíthatna dobogós helyezésre.
A Niagara-vízesés körülbelül 12 000 évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak végén keletkezett. A mai Egyesült Államok és Kanada határán az akkori gleccserek elolvadásakor alakultak ki a Nagy-tavak, mely tóvidék északon a Felső-tóval kezdődik, ez bolygónk legnagyobb édesvizű tava, s területe hozzávetőlegesen akkora, mint Erdély. Megjegyezzük, a Michigan- és a Huron-tó alig marad el mögötte, ám még az ötök legkisebbike, az Ontario is harmincszor nagyobb a mi Balatonunknál. A Nagy-tavak víztömege is rendkívüli, hiszen valamennyien meglehetősen mélyek: a Felső-tó közel 400, de a legsekélyebb Erie is 60 méter vízmélységű. E tavak fölöslegét a Szent Lőrinc folyó vezeti el az Atlanti-óceánba. Ebből következően nem meglepő, hogy az öt tó nem azonos tengerszint feletti magasságban helyezkedik el, így az azokat összekötő folyókon számos zuhatag alakult ki. Közülük a legnagyobb az Erie- és az Ontario-tavakat összekötő Niagara folyón található.
A vízesések kialakulásának legtöbbször az az oka, hogy a folyóvölgyet egy különösen kemény kőzetből álló réteg keresztezi, s a rohanó víz „megkeresi” a puhább rétegeket, s azokat koptatja. Idővel a folyó esésgörbéje látványosan megváltozik, s kialakulnak a zuhatagok, melyek nagyságából következtethetünk az erózió mértékére. (A zuhatag kifejezést abban az esetben használjuk, ha nagy mennyiségű víz ömlik a mélybe. A kisebb, kevésbé meredek és lépcsőzetesen egymást követő vízeséseket kaszkádnak nevezzük. A folyók enyhébb lejtésű, ám örvénylő és sisteregve habzó szakaszait zúgóknak, zubogóknak hívják.) Előfordul, hogy a folyót keresztező alapkőzet megreped, vagy tektonikus hatásra lesüllyed, s így alakul ki a vízesés, de az is megtörténhet, hogy maga a patak egy sziklafal tetejéből ered, s vándorlását már „eleve” zuhatagként kezdi. Tehát sokféle feltétel vezethet egy-egy vízesés kialakulásához, amelyek közül mégis a leggyakoribb a különféle kőzettípusok találkozása.
A Niagara – Mennydörgő Víz – nevet az indiánok adták az Egyesült Államok és Kanada határát képező hatalmas vízesésnek. A Niagara folyó az Erie-tóból ered, s hosszú kilométereken keresztül békésen hömpölyög, majd az Ontario-tóhoz közeledvén hirtelen felgyorsul, s vágtatva érkezik meg a zuhataghoz, ahol fülsiketítő dübörgéssel, valóban mennydörgő vízként zúdul le a mélybe. Odafönn, a vízesés felső peremén a Kecske-sziget választja ketté a folyót. A keleti oldalon (az USA területén) a zuhatag 300 méter hosszan egyenes vonalat alkot, míg a kanadai (Lópatkó-) vízesés kétszer akkora és – ugye, nem meglepetés? – patkó alakú. Az óránként lezúduló víztömeget 30 millió köbméterre becsülik. A 70–90 méter mély, meredek sziklafalakkal körülvett szakadékból, ahová az óriási mennyiségű víz lezuhan, valóságos párafelhők szállnak fel, amelyek nagy messzeségből is láthatók, s maga a „mennydörgés” – bizonyíthatjuk – 50 kilométer távolságból is hallható. Ezt a természeti csodát, világunk egyik legkedveltebb úti célját évente tízmillió turista keresi fel. A Niagara folyó, a „szörnyű zuhanás” után, egy körülbelül 100 méter mély hasadékban még bő tíz kilométert siet tovább, hogy aztán végleg megpihenjen az Ontario hullámaival keveredve. (Megjegyezzük itt, hogy néhány száz méterrel a Niagara-vízesés alatt a folyó már újra békés, csendes: bátor és rikító inges családapák vidáman evickélnek porontyaikkal, s kurjongatnak át a másik csónakba: „Are you travelling somewhere on holiday this summer?”
A Niagara-vízesés hírnevét egy francia szerzetes, Louis Hennepin (1626-1705?) útleírása alapozta meg 1678-ban, aki első európaiként járt ezen a vidéken. Azóta persze a két azonos nevű határváros, az amerikai és a kanadai Niagara Falls lakói már réges-régen hozzászoktak a „mennydörgéshez”. A zuhatag fölött halvány ködfátyol lebeg, s a szétporladó vízpermeten megtörő napsugár csodálatos szivárványt varázsol a vízesés fölé. Lenyűgöző látvány!
A három részre oszló zuhatag – az amerikai oldalon az Amerikai-vízesés és a Mennyasszony Fátyol; a kanadain a Lópatkó-vízesés – a 19. század második felében nyílt meg a nagyvilág előtt, az odavezető vasútvonalak kiépítése után. (Persze korábban is voltak híres látogatói, például Bonaparte Napóleon ifjabb öccse, Jerome is elhozta ide – amerikai! – mennyasszonyát.)
A zuhatag természetesen lehetetlenné teszi a folyami hajózást, ezért a kanadai oldalon megépítették a Welland-csatornát, s a hajók Toronto fölött ott kerülnek, áthidalva ezzel kereken 100 méternyi eséskülönbséget. A két folyóparti város, de néhány messzebb lévő is az itteni vízi erőműből nyeri a szükséges villamos energiát.
1965-ben nyitották meg a közel 160 méter magas Skylon-kilátótornyot, amelynek tetejéről csodálatos panorámában, pazar látványban gyönyörködhetnek a turisták. (Egy-két nagymama sem akadály: gyorsliftek röpítik fel az érdeklődőket a tetőteraszra.) Sőt, aki hajlandó esőköpenyt ölteni, azt fürge kis motoros hajók – jó pénzért, persze – a vízesés „alá” is elviszik, bejuthatunk tehát a lezúduló vízfüggöny mögé. (Nyugalom, bármerről is fúj a szél aznap, garantáltan csuromvizesen érkezünk vissza a csónakkikötőbe.) Ám a gyalogos turisták se irigykedjenek, hiszen a meredek sziklafalak oldalában kiépített kanyargós sétautakon is közel juthatnak a vízfüggönyhöz, így ők sem ússzák meg száraz bőrrel.
Odalenn, a városokban rengeteg a szálláshely, bár honfitársaink legtöbbje – rögtönzött közvélemény-kutatásunk szerint – csupán egynapos „vízeséstúrát” iktat be amerikai, illetve kanadai vakációjába.