Meg sem kísérlem összegyűjteni, és logikus sorba rendezni Pécs kihagyhatatlan részleteit, látnivalóit, zarándokhelyeit: ez a város ennél többről szól. A hivatalos szlogen szerint Pécs a "a mediterrán hangulatok városa", Móricz Zsigmond szerint pedig ez a "csodálatos hegy" - szerintem Pécs egy érzés. Egy érzés, ami felkavar, magával ragad, elvarázsol, és szabadulni tőle lehetetlen.

Pécs országunk ötödik, a Dunántúlnak pedig a legnagyobb városa, Baranya megye központja. A Mecsek hegyég lábánál, Budapesttől, déli irányban 200 kilométerre találjuk. Ki ne találkozott volna már a város római nevével: Sopianae, mely akkoriban fontos metszéspontja volt öt nagyforgalmú kereskedelmi és hadi útnak. Ha ez a város beszélni tudna a múltjáról, mesélne pompáról, virágzásról, háborúról, rombolásról, feltámadásról és messze földről jött, idegen népekről. És bár szavakkal nem beszél, az ide látogató mégis érzi mindezt: összesűrűsödve, ott vibrál a levegőben.

Pécs a különféle kultúrák olvasztótégelye. Szűk, meredek, kanyargós, néhol fügebokrokkal szegélyezett kis utcái mediterrán hangulatot árasztanak, a dzsámik, a türbe, a minaret a török birodalomba repíti az ember, de van itt római maradvány, középkori utcarészlet és barokk lakóház is. Ez a város olyan, mint a hagyma egymásra tapadó héjai: az egymást követő korok, kultúrák és nemzetiségek mind-mind egy-egy rétegként élnek az egészben, mára szinte teljesen összeolvadva, elválaszthatatlanul. Igazi kulturális, művészeti, oktatási és gazdasági központ. Annak idején ennek a kulturális birodalomnak az alapköveit Janus Pannonius tette le, és virágzása korokon és rendszereken ívelt át. Ennek a kulturális örökségnek és a jelenleg a városban folyó fejlesztéseknek köszönhető, hogy Pécs 2010-ben büszkén viselheti majd az Európa Kulturális Fővárosa címet. Sok még a teendő addig, de a város felbolydult méhkasként készül, szépül.

Pécs pezsgő egyetemi város is. Nem különösebben modern, 21. században született, de ősi gyökkel bíró, érett. 1367-ben Nagy Lajos király itt alapította Magyarország első egyetemét, azóta pedig sokszázezer hallgatót kötnek ide diákéveinek emlékei. De Pécs másban is az első volt: 1440-ben itt nyílt meg az ország első nyilvános könyvtára.

Fogyhatatlan a sok pécsi csoda: itt van például a város szimbólumává vált zöldkupolás dzsámi, melynek padsorai között állva a végtelen csillagos égbe meredhetünk, a sétálóutca, az 1852-ben megszületett Zsolnay-kerámia, a Littke-pezsgő, az Angster-orgona, a múzeumok, fesztiválok, a világörökség részét képző ókeresztény temető, a 23 méter magas, karcsú minaret, a Zsolnay-kút, a tévétorony, a Jakováli Hasszán-dzsámi, Idrisz baba türbéje, a román kori kőtár, vagy a négytornyos Székesegyház. Aki még nem mászott fel a pécsi tévétorony felső karéjéra, és nem vetette hátát a szélnek, az még nem élt igazán. Odafönt, őszi estéken nyugodtan nekidőlhetünk a nyugati szélnek, biztosan nem fogunk elesni. A panoráma pedig egyenesen lélegzetelállító.

És vajon hány boldog, vagy épp reménytelen szerelem emlékét őrzi az a pécsi kerítés, melyre sok száz lakatot kattintottak a szerelmesek!? Mind egy-egy külön történet, amely úgy kezdődik, vagy úgy ér véget, hogy: Pécs…

Tán, sosem volt olyan az idők során, hogy ezek a hegyek ne hordtak volna a hátukon duzzadó, viruló szőlőtőkéket. Pécs és a szőlő, Pécs és a bor: olyan természetesnek hangzik. Itt a szőlősgazdák eggyé válnak a természettel: az őshonos pécsi bortermelők, a tőke szóból kiindulva saját magukat "tükének" hívják; mert itt a szőlész és a szőlő egy gyökérből táplálkozik.

Hát ez Pécs: illatok, zamatok, ízek, dallamok, színek és formák. Egy város, amit jó érezni.